Nil nocere

"Esküszöm, hogy a betegek javát szolgálom, legjobb képességem és tudásom szerint, óvom őket az ártalomtól és a jogtalanságtól", vallottuk meghatottan, mielőtt átvettük orvosi diplománkat. A Hippokratész-i eskü lényege a nil nocere, a ne árts, mely tevékenységünk alapeleme és úgy gondolom ez a hitvallás kell, hogy szem előtt mindenkor legyen gyógyító munkánkban.

Kérdés, hogy elég-e ennyi?
 
Talán sokak előtt ismert, hogy a XIX-XX. század fordulóján az emberiséget alapvetően más betegségek gyötörték, mint a ma emberét. Olyan betegségektől rettegtek akkor, amelyek manapság többé-kevésbé békések , vagy legalábbis kordában tarthatónak tekinthetők. A fő halálokok közé akkor elsősorban a tüdőgyulladás és az influenza számított, ezt a tüdőgümőkor, majd a gyomor- és bélrendszeri fertőzések követték. Fertőző betegségek ezek mind, melyekről már akkor is tudták, hogy piciny, láthatatlan lények okozzák ezeket.

A XX. század során azonban ezek a rettegett betegségek szép lassan megszelídültek, amit sokan a medicina fejlődésével, mások inkább az általános gazdagodás, a táplálkozási és a szociális viszonyok javulásával magyaráznak.

Mint köztudott - napjaink Magyarországában a keringési rendszer megbetegedései felelősek az emberek több, mint felének haláláért, ezt követik a daganatos betegségek, majd a balesetek, a krónikus nem fertőző betegségek, a májzsugor, az öngyilkosság s csak a hetedik helyen állnak az egykori - igaz kicsit más jellegű fertőző betegségek.

Mi is ennek a változásnak a jelentősége, mennyiben módosítja a betegségekkel, a gyógyítással-gyógyulással kapcsolatos gondolkodásmódunkat ez a jelenség?

A betegségekhez való hozzáállás, a betegségek kialakulásában közrejátszó tényezők miatti egyéni-közösségi felelősség lényegesen átalakult. A ma betegségeiért ugyanis - a korábbiakkal ellentétben - sokkal inkább mi magunk vagyunk felelősek. Unos-untalan harsogva halljuk ugyan, hogy a dohányzás, a testmozgás, az étkezés, a cigaretta, az alkohol, a rohanás, az idegeskedés, az önmérséklet hiánya az utakon, az érzelmeink mi mindent okoznak, de abba nagyon kevesen gondolnak bele, hogy tényleg ezek miatt veszítjük el ismerőseinket, ezek pusztítanak el minket magunkat is szinte kivétel nélkül, hogy életmódunk, civilizációnk lett a vesztünk.

Egészségi állapotunkért érzett személyes felelősségérzetünk, gondolkodásmódunk azonban nem követték a változásokat !

Az egészségről, betegségekről, a gyógyulásról, a gyógyításról alkotott világképünk alapvető megváltoztatására lenne szükség már pusztán ezeknek az információknak birtokában is: a fent említett kockázati tényezők -  - kívül esnek a medicina hatókörén, az egyetlen, felvilágosító szerepet kivéve.
A hetvenes-nyolcvanas évek kutatásai azonban olyan döbbenetes eredményeket tártak fel, amelyek messze túlmutatnak még az ezen betegségekért felelősnek tartott kockázati tényezők kérdésén is.

A szeretet, a gondoskodás, a figyelmes segítés  sokszor nagyobb szerepet játszik egészségi állapotunk alakulásában, mint tényleges fizikai állapotunk - s ez nem valami  sivatagi zugpróféta megállapítása.

Mindezen gondolatok, illetve tudományosan sokak által elfogadott tények a közgondolkodásba nem vertek gyökeret.

A magyar ember azonban ha beteg, orvoshoz szalad, s ott gyógyszert követel. Nyugtatót kérünk, vérnyomáscsökkentőt, megfázás elleni tablettát, fájdalomcsillapítót.

Nem hiszi el a társadalom bajaival foglalkozóknak azt a megállapítását, hogy egészségi állapotunkat az intézményesített egészségügyi hálózat csak körülbelül negyedrészben befolyásolja.

A legtöbb ember ennek ellenére úgy tartja - talán a gondoskodó szocialista állam imprintingjétől is vezérelve, hogy a betegséget az orvos gyógyítja - gyógyszerrel, vagy ha nagy a baj - műtéttel; csak a gyógyszert kell bevenni, s a műtőasztalra kell felfeküdni...

Ha Luther kortársunk lenne és orvosként tevékenykedne, már gyűjtené pénzét, hogy valamelyik híradó után a TV-ben kihirdethesse: ne higgyük, hogy csak latinul hallgathatjuk az igét, hogy üdvösségünk megszerezhető a felkent orvosok tevékenykedésével, miközben nekünk tétlenség szerepünk.

Végkövetkeztetés : nekünk is aktívan közre kell működnünk a gyógyulás érdekében, hinni és akarni kell - ez a harmadik évezred üzenete!